főtitkár
Szakszervezeti Tanács
1948.08.07 - 1948.10.20
főtitkár
Szakszervezetek Országos Tanácsa
1948.10.20 - 1952.01.05
építőanyag-ipari miniszter
1952.01.05 - 1953.07.04
építésügyi miniszter első helyettese
1953.07.04 - 1953.11.18
elnökhelyettes
Minisztertanács
1953.11.18 - 1956.11.03
építésügyi miniszter
1956.10.27 - 1956.11.03
tag
Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
1956.11.04 - 1957.05.09
iparügyek vezetője
Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
1956.11.12 - 1957.11.04
elnökhelyettes
Minisztertanács
1957.05.09 - 1958.01.28
első elnökhelyettes
Minisztertanács
1958.01.28 - 1961.09.13
elnökhelyettes
Minisztertanács
1961.09.13 - 1971.05.12
elnök
Országgyűlés
1971.05.12 - 1984.12.19
Anyja, Apró Piroska szakácsnő volt, apját nem ismerte. Gyermekei közül lánya, Apró Piroska 1989–1990 között külkereskedelmi miniszterhelyettes volt, 1990 után az üzleti életben, illetve a bankszakmában töltött be vezető pozíciókat.
Menhelyi gyerekként nevelkedett. 1916-ban Makóra került, ott járta ki a hat elemit, majd szobafestő- és mázolótanonc lett. 1930-ban szerezte meg segédlevelét, s rövid ideig Makón, majd Budapesten dolgozott szakmájában. 1929-ben került a szervezett munkások közé, a következő évben csatlakozott a Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége (MÉMOSZ) festőszakosztályához, amelyben meghatározó volt a kommunisták befolyása. 1931-ben felvették az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1933–1934-ben a MÉMOSZ festőmunkás-szakosztályának vezetőségi tagja volt. Részt vett az 1935. évi nagy építőmunkássztrájk megszervezésében, s tagja lett a kommunisták féllegális szervezetének, az Egyesült Szakszervezeti Ellenzéknek. Első ízben 1936-ban tartóztatták le (ellenzéki sajtó terjesztése miatt), hat hónapos büntetését a szegedi Csillag börtönben töltötte. 1945-ig még hat alkalommal börtönözték be vagy zárták internálótáborba. 1938-ban beválasztották a MÉMOSZ központi vezetőségébe. 1944 szeptemberében tagja lett az akkor újjászervezett kommunista párt központi bizottságának. A nyilas hatalomátvétel után tartotta a kapcsolatot több ellenálló sejt és a KB Katonai Bizottsága között.
1945. január 19-én a német uralom alól felszabadult Budapesten részt vett a Magyar Kommunista Párt első legális Központi Bizottságának ülésén, 22-én megbízták a párt szakszervezeti osztályának megszervezésével és vezetésével. Január 18-ától Kossa Istvánnal együtt ő tárgyalt a szociáldemokraták küldötteivel a Szakszervezeti Tanács újjáalakításáról, amelynek során január 24-ére megállapodtak abban, hogy az MKP nem hoz létre saját érdekvédelmi szervezeteket, hanem csatlakozik a meglévő szakszervezetekhez, s ezek vezetését paritásos alapon osztja meg egymás között a két párt. 1945. február második felétől – a budapesti és a debreceni vezetőség egyesülésétől – az MKP Központi Vezetősége tömegszervezetek és tömegmunka osztályát, áprilistól az újra felállított szakszervezeti osztályt vezette. 1945. április 2-án Budapesten az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. 1946. májustól az MKP Politikai Bizottságának póttagja, 1946. októbertől, az MKP III. kongresszusától kezdve rendes tagja és a KV akkor életre hívott Szervező Bizottságának a tagja volt, e tisztségeit a szociáldemokrata párt beolvasztásával 1948. júniusban létrehozott Magyar Dolgozók Pártjában is megtartotta.
1948. augusztusban a Szakszervezeti Tanács, októberben a Szakszervezetek Országos Tanácsa néven újjáalakított testület főtitkára lett. (Ezzel egy időben meg is szüntették a KV Szakszervezeti Osztályát, amelyet augusztusig ő irányított.) A SZOT vezetőjeként jelentős része volt a szakszervezeti mozgalom szovjet minta alapján történő átalakításában: önállóságától, érdekvédelmi szerepétől való megfosztásában. 1949. augusztus és 1952. január, valamint 1953. július és november között egyéb funkciói mellett a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács tagja volt. 1952. januárban a SZOT éléről leváltva építőanyag-ipari miniszternek nevezték ki. Az KV 1953. június 27–28-i ülésén kihagyták a PB-ből, a Szervező Bizottság pedig megszűnt. Nagy Imre július 4-én felállt kabinetjében a tárcaösszevonások miatt „csupán” az építésügyi miniszter első helyetteseként kapott helyet. Mivel támogatta a kormányprogramot, a KV 1953. októberi ülésén visszatérhetett a PB-be, novemberben pedig megtették a Minisztertanács elnökhelyettesévé. 1954 végétől ő vezette a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával megbízott bizottságot. 1955. áprilistól a Nagy Imre bukása után megalakult Hegedüs-kormányban továbbra is a helyén maradt. 1956. júniusban ő lett a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke is (1958. januárig töltötte be ezt a funkciót).
Az 1949. októberben kivégzett Rajk László és társai 1956. október 6-i ünnepélyes újratemetésének egyik szónokaként ígéretet tett arra, hogy hasonló törvénysértések soha többé nem fordulhatnak elő. Október 15-én a Gerő Ernő első titkár vezette párt- és kormányküldöttség tagjaként Jugoszláviába utazott, ahonnan a forradalom kitörése napjának délelőttjén érkeztek vissza Budapestre. Október 25-én tagja és vezetője lett az MDP KV Katonai Bizottságának, amelyet október 23-án éjjel a forradalmi események hatására állítottak fel, s feladatává a felkelés leverésének irányítását tették. Október 27-én miniszterelnök- helyettesi tisztének megőrzése mellett a Nagy Imre kormány építésügyi miniszterévé nevezték ki. Október 28-án beválasztották az MDP akkor megalakított, gyakorlatilag a PB és a KV szerepét is átvevő hatfős elnökségébe, amely október 31-én döntött a párt feloszlatásáról és Magyar Szocialista Munkáspárt néven történő újjászervezéséről. Visszaemlékezése szerint Nagy Imre miniszterelnök meghívta az általa létrehozott szűkebb kabinet első ülé
sére, amelyről Tildy Zoltán tiltakozására távozott; formálisan november 3-áig maradt a Minisztertanács tagja.
1956. november 1-jén délelőtt még Nagy Imrénél járt, majd Jurij Andropov szovjet nagykövettel tárgyalt. Másnap Kiss Károllyal, Marosán Györggyel, Nógrádi Sándorral és másokkal a tököli szovjet katonai bázisra, onnan 3-án repülőgéppel Szolnokra vitték. Neve szerepelt a Kádár-féle ellenkormány november 4-én kihirdetett névsorában. November 7-én Kádár Jánossal együtt szovjet tankon utazva érkezett vissza Budapestre, bekerült az MSZMP vezető testületeibe: az Ideiglenes Intéző Bizottságba és az Ideiglenes Központi Bizottságba (1957. júniustól a nevük Politikai Bizottság, illetve Központi Bizottság). November 12-től a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjaként az iparügyeket irányította. 1957. május és 1971. május között a Minisztertanács elnökhelyettese, 1958. január–1961. szeptember között első elnökhelyettese volt, 1961. áprilisig a kormány gazdasági bizottságát, attól kezdve a nemzetközi kapcsolatok bizottságát vezette, s ő lett Magyarország állandó képviselője a KGST-ben. 1971. májusban az Országgyűlés elnökének tették meg. 1978. január 6-án tisztségéből adódóan ő vette át Cyrus Vance amerikai külügyminisztertől a Szent Koronát. 1980. márciusban már nem újították meg PB-tagságát, s 1984. decemberben az Országgyűlés elnöki székéből vonult nyugállományba.
Az örök politikai túlélőnek tekinthető Apró, aki a pártállamon belüli minden fordulatnál a megfelelő oldalra állt, az 1988. májusi országos pártértekezletig megőrizte KB- tagságát, 1989. márciusban mondott le 1945 áprilisa óta folyamatos parlamenti mandátumáról, s még ugyanabban az évben távozott a Magyar–Szovjet Baráti Társaság éléről is, amelynek elnöki tisztét 1976-tól töltötte be.